Kicsoda Jézus?

Átfogó tanulmány Krisztus személyéről, eredetéről és munkájáról

Bevezetés

„Milyen hatalommal cselekszel ezeket, ki adta neked ezt a hatalmat?”
(Márk 11:28)

A mikor Jézus megjelent az emberiség színpadán, soha senkinek nem volt kétsége afelől, hogy hatalma meghaladja az emberi képességeket. A hatalmi egyensúly gyorsan kialakult. Azok az emberek, akik oly sokáig várták az ígért Messiás Királyt, már régóta elvesztették személyes kapcsolatukat Istennel. Elveik nem engedték meg nekik, hogy kilépjenek elvárásaik és vallásuk határaiból. A természetfeletti, mennyei világgal való közvetlen konfrontáció sem segített: ellenségesek maradtak.
A mi számunkra azonban ez a konfliktus nagy segítség: nincs mit veszítenünk, szabadon megkérdezhetjük: Jézus hatalma a mennyből származik, vagy várnunk kell valaki másra, aki megmenti az emberiséget?
Az alábbiakban három szempontból vizsgáljuk Jézus személyét: emberi eredete, mennyei prófétai eredete és földi munkája.

1. fejezet: Az emberi családfa – Krisztus Ábrahám leszármazottja

1. Jézus genealógiája

Máté evangéliumát egy szándékos és céltudatos genealógiával {nemzetség táblázat} kezdi, amely Jézus jogos igényét alapozza meg: ő az ígért Messiás. A genealógia két fontos igazságot mutat be: Jézus törvényes jogát Dávid trónjára József (a törvényes apa) révén, valamint az Isten Ábrahámmal kötött szövetségének beteljesülését.
Máté Jézus József általi leszármazását rögzíti, nyomon követve a Dávid trónjára való törvényes öröklést. Ez a genealógia szándékosan három, egyenként tizennégy generációból álló csoportra van felosztva: Ábrahámtól Dávidig, Dávidtól a babiloni fogságig, és a fogságtól Krisztusig. Ez a felosztás nem véletlen: Dávid nevének héber számértéke tizennégy, ami szimbolikusan Jézusra utal, mint az ígért „Dávid fiára”.
A genealógia több célt is szolgál, nem csupán történelmi feljegyzésként írták. Jézust szilárdan gyökerezteti Izrael történelmében, összekapcsolva őt Ábrahámmal, akinek keresztül Isten megígérte, hogy megáldja az összes nemzetet, és Dáviddal, akinek dinasztiája örök fennmaradását ígérte. Ábrahám fiaként Jézust azonosítják azzal, akin keresztül a föld összes nemzete megáldatik – nem csupán egy törzsi istenségként, hanem az egész emberiség egyetemes Megváltójaként definiálva őt.
Lukács evangelista bemutatja azt, amit a tudósok Mária genealógiájának tartanak, és amely Jézus biológiai leszármazását követi nyomon. Míg Máté a Dávid - Salamon-vonalon keresztül történő jogi öröklődést hangsúlyozza, Lukács Nátánon, Dávid másik fián keresztül követi nyomon a leszármazást. Láthatjuk, mindkét genealógia Dávidnál találkozik, megalapozva Jézus jogi és biológiai szempontból egyaránt jogos igényét.
A genealógiák Isten kegyelmét is feltárják azzal, hogy nem várt szereplőket is tartalmaznak – pogány, nem izraelita nőket, mint Rahab és Ruth, valamint zavaros erkölcsi múlttal rendelkező személyeket. Ez előrevetíti Krisztus üdvösségének befogadó jellegét, amely túlmutat az etnikai Izraelen, és minden hívőt magába foglal.

2. A társadalom, amelybe született

Az első századi zsidó világ, amelybe Jézus született, a vallási buzgalom, a politikai feszültségek és a spirituális vágyakozás komplex keveréke volt. Ennek a kontextusnak a megértése rávilágít mind a Jézus előtt álló kihívásokra, mind pedig szolgálatának forradalmi jellegére.

Vallási vezetők és pártok

Az első században Izrael vallási életét több egymással versengő csoport uralta, amelyek mindegyike sajátos hiedelmekkel és gyakorlatokkal rendelkezett:
A farizeusok befolyásos tanítók és a Törvény értelmezői voltak, akik jelentős hatással voltak a köznépre. Bonyolult hagyományokat és értelmezéseket fejlesztettek ki, amelyek messze túlmutattak az írott Tórában foglaltakon. Jézus idejére sok rabbi teremtett terhes szabályokat – például olyan aprólékosan meghatározták, hogy mi minősül „munkának” a szombaton, hogy a köznép alig tudta a mindennapi életét anélkül élni, hogy megsértette volna valamelyik szabályt. Az ókori rabbik azt tanították, hogy szombaton az ember nem vihetett semmit a jobb vagy a bal kezében, a mellkasán vagy a vállán, de vihetett (hordhatott) valamit a kézfejével, a lábával, a könyökével vagy a fülében.
A szadduceusok a papi arisztokráciát képviselték és hatalmat gyakoroltak a Templomban. A farizeusokkal ellentétben elutasították a feltámadás, az angyalok és a szellemek létezését, és csak az írott Tórát fogadták el. Politikailag pragmatikusak voltak, együttműködő kapcsolatokat ápoltak a római hatóságokkal, hogy megőrizzék pozíciójukat és a templom működését.
Az írástudók a Szentírás hivatásos értelmezőiként és tanítóiként működtek. Mivel a társadalom nagy része írástudatlan volt, az írástudók hatalmas tekintélynek örvendtek a törvény őreiként. Iskolákat alapítottak és a Sanhedrinben, az uralkodó zsidó tanácsban szolgáltak.
A zelóták a judaizmus forradalmi szárnyát képviselték, hevesen ellenezték a római megszállást, és hajlandóak voltak erőszakot alkalmazni a politikai függetlenség elérése érdekében. Messiási várakozásaik egy katonai megmentőre összpontosultak, aki megdönti Rómát és helyreállítja Izrael szuverenitását.
Az esszénusok, bár nem említik őket az evangéliumok, olyan szeparatista közösségeket alkottak, mint a kumráni. Magukat tartották az egyetlen igazi Izraelnek, elutasították a templomi papságot, mert korruptnak tartották, és messiási alakokon keresztül várták az isteni beavatkozást.

Politikai valóság

A zsidó nép római megszállás alatt élt, amelyet báburalkodók, mint a Heródes-dinasztia és római kormányzók, például Poncius Pilátus irányítottak. Ez az idegen uralom állandó feszültséget okozott. A főpapi tisztség inkább politikai kinevezéssé vált, mint tisztán vallási tisztséggé, Róma pedig gondoskodott arról, hogy vele együttműködő vezetők tartsák kezükben a hatalmat.
Az adóztatás elnyomó volt, az adót Róma is szedte de a Templom fenntartása érdekében is beszedték. Az adószedőket a megszálló erőkkel együttműködőként megvetették, gyakran a „bűnösökkel” és a „prostituáltakkal” együtt a társadalom söpredékének tartották őket. A gazdasági nehézségek sok parasztot elűztek földjükről, ami egy földnélküli szegény réteg létrejöttét eredményezte, ráadásul pedig a gazdag elit ellen lázadó banditák csoportjait is létrehozta.

Lelki, spirituális állapot

Ebbe a vallási komplexitás és politikai zűrzavar által jellemzett világba érkezett Jézus, hogy megtalálja azokat az embereket, akiknek „meghidegült a szíve” és „elhalványult az Istenről való mély ismerete”. A vallási vezetők a valódi hitet külsőséges engedelmesség rendszerévé alakították át. Hangsúlyt fektettek a rituális tisztaságra, a szombati szabályokra és a megfelelő tized fizetésére, miközben elhanyagolták az igazságosságot, az irgalmat és az Isten iránti hűséges szeretetet.
A farizeusok gyakran nyilvánosan kihívták Jézus tekintélyét, és válogatott kérdésekkel próbára tették őt a válás, az adók és a törvény értelmezése kapcsán. Jobban törődtek pozíciójuk és hagyományaik védelmével, mint azzal, hogy felismerjék a előttük álló Messiást. A főpapok, írástudók és vének többször is követelték, hogy Jézus mondja meg, milyen tekintéllyel cselekszik – ezzel leleplezve lelki(szellemi) vakságukat, minden vallási tudásuk ellenére.

3. Jézus empátiája és Istent képviselő élete

Jézus, aki Krisztus, aki testben megjelent Szavunk, tökéletesen képviseli a próféciákban már megfogalmazott mennyei vágyat: Jézus minden tekintetben teljes mértékben azonosul az emberek bűneivel, irgalmat kívánva – vagyis Hóseás 6:6 szerint Isten ismeretét, és nem odaadó áldozatokat, mivel az Atya kapcsolatokat kíván, nem elveket. Így a Fiú megtestesíti ezt. Ő Isten megtestesült szava.
Azonban a nagy falat, amely elválasztja Istent az embertől, szintén le kell bontani. Ezért Jézus egy olyan vákuumba érkezik, ahol:
- a szívek meghidegültek
- az Istenről való bensőséges ismeret elhalványult
- a pusztítás közeledik (amint azt néhány év múlva Jeruzsálem történelmében látni fogjuk)
Jézus érkezése ebben a kontextusban az isteni irgalmat mutatja. Nem egy szellemileg virágzó néphez jött, akiknek csupán kisebb korrekciókra volt szükségük. Olyan néphez jött, akik a vallási külsőségek, a politikai elnyomás és a szellemi halott állapot fogságában éltek – pontosan azokhoz, akiknek a leginkább szükségük volt egy Megváltóra, aki megérti küzdelmeiket, és áthidalja a szakadékot a szent Isten és a bűnös emberiség között.

2. fejezet: Jézus prófétai üzenete az Ószövetségben

Krisztus Ábrahám leszármazottja és az utolsó Ádám

A bibliai elbeszélés Jézust nem csupán Izrael történelmének egy újabb alakjaként mutatja be, hanem az emberiség kezdeteiig visszanyúló Isten megváltási tervének beteljesülésének. Pál tanítása a Rómaiakhoz írt levél 5. fejezetében mély párhuzamot tár fel Ádám és Krisztus között, amely rávilágít mind az emberiség problémájának mélységére, mind Isten megoldásának dicsőségére. Lássuk most ezt kissé közelebbről!

Az első Ádám és az utolsó Ádám

Ádám az emberiség első képviselője. Az ő engedetlenségén keresztül a bűn belépett a világba, és a bűnön keresztül jött a halál – nem csak a fizikai halál, hanem a szellemi /spirituális elszakadás is Istentől. Pál a Rómaiakhoz írt levél 5:12-ben így ír: „Ezért, amint egy ember által a bűn belépett a világba, és a bűn által a halál, úgy a halál is minden emberre kiterjedt, mert mindnyájan vétkeztek.”
Ez egy olyan misztériumot, rejtélyt jelent, amelyet meg kell értenünk: Ádám bűne hatással van ránk, még akkor is, ha személyesen nem követtük el. A halál uralkodott még azok felett is, „akik nem vétkeztek úgy, mint Ádám” (Róma 5:14). Olyan módon kapcsolódunk Ádámhoz, hogy az ő bűne a mi bűnünk lett, az ő elítélése a mi elítélésünk lett. Ez nem igazságtalan, mert Ádám valóban a mi képviselőnk és felmenőnk volt – az egész emberiség atyja.
Mégis ez a rejtély mutatja meg Isten bölcsességét, mert Ádám „az eljövendőnek előképe” (Róma 5:14). Ahogyan Ádámhoz való kapcsolódásunk révén elítéltettünk, úgy Krisztushoz való kapcsolódásunk révén igazolhatók vagyunk. A párhuzam feltűnő:
- Ádám bűne → az emberiség elítélése benne → örök halál
- Krisztus igazsága → az új emberiség igazolása benne → örök élet
Igazságosságunkról még lesz szó a későbbiekben.

Krisztus munkájának felsőbbrendűsége

Bár Ádám Krisztus előképe, Pál többször is hangsúlyozza a „sokkal inkább” kifejezéssel, hogy az összehasonlítás Krisztus felsőbbrendűségét mutatja. Az ingyenes ajándék nem olyan, mint a vétkek. Ha Ádám bűne által uralkodott a halál, „sokkal inkább uralkodnak az életben azok, akik az irgalom és az igazság ajándékának bőségét kapják, az Egyetlen, Jézus Krisztus által” (Róma 5:17).
_{* az életben fognak uralkodni, nem a halálban.}
Miért „sokkal inkább”? Mert Isten végső célja nem az ítélet, hanem kegyelme dicsőségének megnyilvánulása. Az ítélet valós és szükséges, de csak háttérként szolgál, amely előtt Isten bőséges kegyelme a legfényesebben ragyog. Isten kegyelme dicsősége Krisztus dicsősége, amely mindazokra vonatkozik, akik benne vannak.

Univerzális jelentősége

Ez az Ádám és Krisztus közötti párhuzam azt mutatja, hogy Jézus nem egy törzsi isten vagy korlátozott, helyi megváltó. Ha Ádám az egész emberiség atyja, és ha az egész emberiség alapvető problémája abban rejlik, hogy milyen kapcsolatban állunk Ádámmal, és hogy mi történt velünk, amikor Ádám vétkezett, akkor a világon mindenki – függetlenül attól, hogy mikor, hol és ki, milyen törzsbe, nyelvhez, kultúrához vagy etnikai identitáshoz tartozik – ugyanazzal az alapvető problémával küzd.
Ezért, ha Jézus Krisztus az „utolsó Ádám” vagy a „második ember” (1 Korinthus 15:45, 47), aki jobb igazságot /igazságosságot ad, mint amit Ádámban elvesztettünk, akkor Jézus az egyetlen gyógymód az isteni ítéletre, amely minden emberi lélekre vonatkozik. Ez azt jelenti, hogy ő egy nagy Megváltó, aki képes megmenteni az embereket minden időben, minden helyen és minden népből.

A megigazulás természete

Ezzel az összehasonlítással Pál tisztázza az megigazulás természetét. Ahogyan Ádám engedetlensége által „bűnösökké lettünk” – nem azért, mert bűn került¹ a természetünkbe, hanem azért, mert az ő bűne ránk lett "róva" azaz terhelve² –, úgy Krisztus engedelmessége által is „igazakká lettünk” – nem azért, mert igazságosság került¹ a jellemünkbe, hanem azért, mert Krisztus igazságossága ránk lett ruházva^2. (Róma 5:19).

1 infused
2 inputed

Ezért megigazulásunk nem „az igazságban végzett cselekedeteinken” alapul (Titus 3:5), hanem Krisztus igazságban végzett cselekedetein. Azért ment meg minket Isten így, mert ez megfelel annak, ami Ádámmal kapcsolatban történt velünk. Nem a cselekedeteinkkel érdemeltük ki Ádám elítélését/ kárhoztatását hanem az általa való kapcsolatunk révén örököltük azt. Hasonlóképpen, nem a cselekedeteinkkel érdemeljük ki Krisztus igazságát, hanem a vele való kapcsolatunk révén, a hit által kapjuk meg azt.

Igazságunk, megigazulásunk Krisztus Jézusban

Az igazság/osság kijelentése "Pál evangéliumában" érthető meg leginkább Az apostol az Evangélium középpontjában álló igazságunkról {igazságosságunkról} a Galatians illetve a rómaiakhoz írt levelében adja az egyik legátfogóbb magyarázatot.

A nagy átmenet: „De most”

Pál a Rómaiakhoz írt levél 3:21-ben kijelenti, hogy „most pedig törvénytől függetlenül jelent meg {nyilatkozattatott ki} az Isten igazsága”. Ezek a szavak a Szentírás egyik legdicsőségesebb átmenetét jelzik – az emberiség reménytelen elítéltségétől Isten kegyes igazolásáig.
A Törvény felmutatja bűnt, de nem tud megmenteni minket. Isten azonban elkészített nekünk egy tervet: létrehozott és elhozott nekünk egy igazságot, amely meg fog menteni minket, a törvénytől függetlenül, a saját érdemeinktől és érdemességünktől függetlenül, a saját érdemeinktől függetlenül.

Igazságosság a hit által, nem a hitből

Isten igazsága nem a hitünkből származik, hanem a hit által. Ez a különbség döntő fontosságú. Nem a hitünkkel érdemeljük ki az igazságosságot, hanem Jézus Krisztusba vetett hitünk által kapjuk meg. A hit nem olyan érdem, amely megváltást "érdemel", hanem csupán a nyitott kéz, amely elfogadja az Isten által ingyenesen felajánlott ajándékot.

Az isteni csere

Isten megoldása a mi bűnünkre és elítélésünkre csodálatos megoldás: elküldte Fiát, Jézust, hogy meghaljon a mi bűneinkért, és hogy nekünk adja a saját igazságát, amikor hiszünk a Fiában. Ez a bűnért való engesztelés, de ennél sokkal több is! A "bűnös" ítélet egyszerre az "igazságos" ítéletre változik, és hit által (az ember) igazságossá válik. Isten a vétlen Megváltóra helyezte a bűnösök bűnét, majd az ártatlan Megváltó igazságát átvette, és azt a korábbi bűnös számlájára írta. {jó örökség}
Ábrahám, a hitünk ősatyja, az Ószövetség legfőbb példáját adja ezzel kapcsolatban: Ábrahám igazsága nem jó cselekedeteiből származott, hanem Istenbe vetett hitéből. A Mózes első könyve 15:6 kijelenti, hogy „Ábrahám hitt Istennek, és ez igazságnak számított neki.”
Ahogy Charles Spurgeon hatalmas erővel prédikálta: „Semmi sem ítélheti el az embert, csak a saját igazsága; semmi sem mentheti meg, csak Krisztus igazsága.”

Legjobb erőfeszítéseink is végtelenül kevésnek bizonyulnak.

Izrael buzgón imádta Istent, de saját igazságosságát akarta megteremteni, és nem vetette alá magát Isten igazságosságának. „Krisztus a Törvény vége minden hívő számára az igazságosságra” (Róma 10:1-4) Krisztus Jézusban való megváltásán keresztül kegyelemből ingyenesen igazságossá válunk.
John Bunyan tanúskodott arról a szabadságról, amelyet ez az igazság hoz: „Az én igazságom Jézus Krisztus maga volt, „aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. Most valóban lehullottak a láncaim a lábaimról.”
Ez az egyetlen reményünk és legnagyobb örömünk – nem magunkban, hanem abban, aki a mi igazságunk, nyugodni.
Ráadásul nem csak ebben az életben vagyunk elhívva és formálva, hogy igazak legyünk. Legmagasabb szintű igazságosságunk a következő, időtlen, mennyei korszakban fog eljönni. Akkor képesek leszünk a legtökéletesebb és legszentebb igaz Isten mellett lenni.

Mert a Lélek/Szellem által, hit által, mi magunk is alig várjuk az igazságosság reményét.
Gal 5:5

3. fejezet: Jézus prófétai üzenete az Újszövetségben

Az Újszövetség kiemeli az Ószövetségben szereplő Isten üdvözítő ígéreteinek beteljesülését, de különösen hangsúlyozza, hogy ezek az ígéretek és szövetségek az Ő Fián, Jézus Krisztuson keresztül valósulnak meg.

Ki Jézus az Újszövetség szerint?

Az Újszövetség szerint Jézus az új és jobb Mózes, aki Isten szavát hirdeti, mint a Mózes törvényének legfőbb értelmezője (Máté 5:17-48; Héberek 3:1-6). Míg Mózes a Sínai-hegyről közvetítette az ószövetségi szövetséget, Jézus a galileai hegyről hatalmával újra értelmezi, (sőt) beteljesíti a törvényt, többször is mondván: „Hallottátok, hogy meg van írva... de én mondom nektek.”
Jézus az új Józsué, aki végső pihenést ad népének (Zsidók 3:7-4:13). Ahogy Józsué vezette Izráelt az ígéret földjére, Kánaánba, úgy Jézus is végső pihenésre vezeti népét – nem földrajzi területre, hanem Istennel való béke szellemi valóságába.
Ő Isten igazi bölcsessége, aki beteljesíti és meghaladja az Ószövetség bölcsességi témáit (Kolossé 2:1-3). Míg az Ószövetség bölcsességi irodalma az Úr félelmét jelölte meg "a bölcsesség kezdete"-ként, Jézus maga testesíti meg ezt az isteni bölcsességet emberi formában.
Jézus az a végső próféta, akit Mózes megjövendölt (5Móz 18:15; ApCsel 3:22-23; 7:37). Mózes megígérte, hogy Isten fel fog emelni egy hozzá hasonló prófétát, és Jézus teljesíti ezt az ígéretet, mint Isten végső szószólója – nem csupán Isten szavait közvetítve, hanem mint aki az Ige, testté válva.

Krisztus isteni hatalma

Jézus csodái, gyógyításai és a démonok feletti hatalma azt jelzik, hogy az Ország {Isten Országa} ígéretei beteljesedtek benne (Máté 12:28). Csodái azt is jelzik, hogy ő is részesül Isten hatalmában, és maga is isteni, mert csak a Teremtő-Úr tud a vízen járni és a tengert megnyugtatni (Máté 8:23-27; vö. Zsoltárok 107:29).
Jézus a Messiás, aki megvalósítja azt az ígéretet, hogy valaki örökké Dávid trónján fog ülni. Messiássága azonban túllép a politikai elvárásokon. Ő az Ember Fia, aki az Öregkorútól fogja megkapni a királyságot (Dániel 7:13-14), és örökké fog uralkodni. Uralkodása azonban szenvedésen keresztül valósult meg, mert ő egyben az Úr szolgája is, aki megváltotta népének bűneit (Ézsaiás 52:13-53:12; Márk 14:24; Róma 4:25; 1 Péter 2:21-25).

Krisztus isteni természete

Jézus Isten képmása (Kolossé 1:15; lásd Zsidók 1:3), Isten formájában létezik, és egyenlő Istennel. Mégis, ideiglenesen lemondott az istenség néhány kiváltságáról, hogy emberi testet öltve megmentse az embereket (Filippi 2:6-8). Ez az inkarnáció nagy rejtélye: teljes mértékben Isten és teljes mértékben ember, egyesülve egy személyben.
Jézus, mint Isten Fia, egyedülálló és örök kapcsolatot élvez Istennel (Máté 28:18; János 20:31; Róma 8:32), és ugyanúgy imádják, mint az Atyát (Jelenések 4-5). Fenséges személyét egy emlékét ünneplő étkezés (Márk 14:22-25) és az ő nevében megkeresztelt emberek (Cselekedetek 2:38; 10:48) őrzik meg.
Számos szövegben Jézust kifejezetten „Istennek” nevezik (János 1:1, 18; 20:28; Róma 9:5; Titusz 2:13; Zsidók 1:8; 2 Péter 1:1). Ezek a kijelentések nem metaforikusak vagy tiszteletbeli címek, hanem ontológiai valóságot fejeznek ki – Jézus Isten, aki emberi hús testben lett az.

4. fejezet: Krisztus munkája a kereszten

Az Újszövetség különösen nagy hangsúlyt fektet Jézus kereszten végzett munkájára, amellyel megváltotta és megmentette népét. Jézus szenvedésének és halálának elbeszélése jelentős helyet foglal el az evangéliumokban. Ez minden egyes evangélium történetének csúcspontja, jelezve, hogy a kereszt és a feltámadás a történet fő pontja.
Az Apostolok cselekedeteiben láthatjuk az egyház növekedését és a misszió terjedését, ahogy az apostolok és mások hirdetik a keresztre feszített és feltámadott Urat. A levelek magyarázzák Jézus keresztre feszítésének és feltámadásának jelentőségét, hogy a hívők megérthessék Isten szeretetének magasságát, mélységét, szélességét és hosszúságát (Róma 8:39).
Különböző témák fonódnak össze – teremtés, örökbefogadás, bűnbocsánat, igazságszolgáltatás, megbékélés, megváltás, megszentelés és engesztelés –, amelyek azt tanítják, hogy az üdvösség az Úrtól származik, és hogy Jézus, mint Krisztus, megváltotta népét a bűn bűntudatától és rabságától.
A kereszt azt a helyet jelképezi, ahol az isteni igazságosság és az isteni irgalom találkozik. Ott teljesült Isten szent haragja a bűn ellen, és teljes mértékben megnyilvánult Isten határtalan szeretete a bűnösök iránt. Jézus nem a saját bűneit viselte, hanem mások bűneiért szenvedett, hogy azok megszabadulhassanak a bűntől.

5. fejezet: Krisztus a főpap, a közbenjáró és az áldozat

1. Jézus mint főpap

A Zsidókhoz írt levél minden más újszövetségi könyvnél részletesebben fejti ki azt a témát, hogy Jézus a mi nagy főpapunk. Ez a papság nem Áron rendje szerint van, hanem Melkizedek rendje szerint – ez a papság megelőzi és felülmúlja a lévita papi rendszert.
Minden főpapot az emberek közül neveznek ki, hogy őket képviselje Isten előtt, és ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért (Zsidók 5:1). A főpapnak képesnek kell lennie arra, hogy megértse az emberi gyengeséget, mivel ő maga is megtapasztalta a kísértést és a küzdelmet. Jézus tökéletesen megfelel ennek a követelménynek, mert bár bűntelen volt, „mindenben megkísértetett, mint mi, de nem vétkezett” (Zsidók 4:15).
Jézus papságát az teszi magasabb rendűvé, hogy nem öröklődésen vagy a Törvényen alapul, hanem „a végtelen/elpusztíthatatlan élet erején”. (Zsidók 7:16). Áron leszármazottai egy ideig papként szolgáltak, majd meghaltak, ezért szükséges volt a folyamatos utódlás. Jézus azonban örökké él, és állandó, megváltoztathatatlan papsággal rendelkezik. Mivel örökké él, képes teljesen megmenteni azokat, akik általa jönnek Istenhez, mivel mindig él, hogy közbenjárjon értük (Zsidók 7:25).
Jézus szent, ártatlan, szennyezetlen, elválasztva a bűnösöktől, és a mennyek fölé emelve (Zsidók 7:26). Ellentétben a lévita papokkal, akiknek először a saját bűneikért kellett áldozatot bemutatniuk, mielőtt a népért áldoztak, Jézusnak nem volt szüksége ilyen áldozatra. Ő volt a bűntelen pap, aki egyszer s mindenkorra feláldozta magát.

2. Jézus mint papi közbenjáró

Jézus egy jobb szövetség közbenjárója, amely jobb ígéreteken alapul (Zsidók 8:6). A görög szó a közbenjáró személyre (mesites), azt jelenti, hogy az illető „két ember között áll, és összehozza őket”. Mózes volt az ószövetségi szövetség közbenjárója, aki a Sínai-hegyen összehozta a két felet. Jézus azonban az új szövetség, egy jobb szövetség közvetítője, aki elvezet minket Isten Atyához.
Jézus szolgálata főpapként nem egy földi sátorban vagy templomban történik, hanem magában a mennyei templomban – az „Isten által felállított igazi sátorban” (Zsidók 8:2). A Mózes által épített földi sátor csupán a mennyei valóság mása és árnyéka volt (Zsidók 8:5). Jézus a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel épített sátorban szolgál – Isten tróntermében.
Közvetítői közbenjárói munkája még ma is folytatódik. Bár engesztelő áldozata teljes és befejezett, közbenjárása továbbra is folytatódik. Megjelenik Isten előtt értünk (Zsidók 9:24), és megvéd minket Isten népének vádlójától (Jelenések 12:10). Amikor a Sátán azt kéri, hogy a hívőket megrostálja, mint a búzát, Jézus imádkozik, hogy hitük ne gyengüljön. Ez a folyamatos papi közbenjáró szolgálat, amely biztosítja kitartásunkat.

3. Jézus mint végső áldozat

Nem kecskék és borjak vérével, hanem saját vérével lépett be Jézus egyszer s mindenkorra a Szentek Szentjébe, és szerzett örök megváltást (Zsidók 9:12). Az ószövetségi áldozatok soha nem tudták tökéletessé tenni az imádókat, mivel csupán külső szabályok voltak, amelyek Krisztusban bekövetkező valóságra mutattak előre.
A bikák és kecskék vére megszentelhette a testet, de „mennyivel inkább Krisztus vére, aki az örök Lélek által folt nélkül ajánlotta fel magát Istennek, megtisztítja a lelkiismereteteket a holt cselekedetektől, hogy az élő Istennek szolgáljatok?” (Zsidók 9:14). Ez a csodája Krisztus áldozatának – nem csupán külsőleg fedezi a bűnt, hanem megtisztítja a lelkiismeretet, foglalkozik a bűntudat és a szégyen belső valóságával.
Jézus áldozata szükséges volt, mert „vérontás nélkül nincs bocsánat” (Zsidók 9:22). De ez egyben elégséges is volt – „egyszer s mindenkorra” történt (Zsidók 10:10). Nem kellett többször feláldoznia magát, mint a lévita papoknak, akik soha nem tudták befejezni munkájukat. Amikor Jézus a kereszten azt kiáltotta: „Befejeződött!”, az igazat mondta. A megváltás munkája befejeződött:
A földi sátor és Templom gyönyörű berendezéssel rendelkezett, de a papoknak nem volt helyük leülni, mert munkájuk soha nem ért véget. Ezzel szemben Jézus „leült a Magasságos jobbján” (Zsidók 1:3), jelezve engesztelő munkájának befejezését. Folyamatos szolgálata nem a bűnökért való folyamatos engesztelés, hanem azokért való közbenjárás, akiket már megváltott.

6. fejezet: Jézus földi munkája

6.1. fejezet: Krisztus munkája a Kereszt eseménye előtt

Bevezetés: Jézus földi szolgálatának célja

Mielőtt Jézus a kereszten véghezvitte a végleges megváltást, három évig rendkívüli nyilvános szolgálatot végzett, amelyben kinyilatkoztatta Isten jellemét, hirdette a mennyek országát, és megmutatta az isteni hatalmat mindenféle emberi szenvedés és szellemi rabság felett. Ez a szolgálat nem csupán a kereszthez való felkészülés volt, hanem elengedhetetlenül fontos volt ahhoz, hogy kinyilatkoztassa, ki volt Jézus és mit jött elvégezni.
Jézus földi szolgálata körülbelül 30 éves korában kezdődött, miután Keresztelő János megkeresztelte a Jordán folyóban. Lukács azt írja, hogy Jézus szolgálatának kezdetén „körülbelül harminc éves volt” (Lukács 3:23). Máté összefoglalja e munka átfogó jellegét: „Jézus bejárta Galileát, tanított a zsinagógákban, hirdette az Isten országának örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és gyengeséget a nép között” (Máté 4:23-24).
Jézus keresztre feszítése előtti szolgálatát négy fő szempont jellemezte:
tanítás, prédikálás, démonok kiűzése és gyógyítás.
Mindezek a tevékenységek azonban egyetlen, egységes célra irányultak: Isten országának kinyilatkoztatására és az emberiség felkészítésére a végső áldozatra, amely a bűnösöket kibékíti Teremtőjükkel.

1. Jézus tanító szolgálata

Tanításának tekintélye

Közéleti munkájának kezdetétől fogva az emberek felismerték, hogy Jézus tanításmódjában van valami radikálisan más. Miután a kapernaumi zsinagógában tanított, a tömeg „csodálkozott tanításán, mert szava hatalommal volt telve ” (Lukács 4:32). Ellentétben az írástudókkal és farizeusokkal, akik folyamatosan más rabbikat idéztek és emberi hagyományokra támaszkodtak, Jézus saját eredendő, belső¹ hatalommal beszélt – magának Istennek a hatalmával.
^{1 inherent authority}
Máté leírja, hogy amikor Jézus befejezte a hegyi beszédet, „a nép csodálkozott tanításán, mert úgy tanított, mint aki hatalommal rendelkezik, és nem úgy, mint az írástudók” (Máté 7:28-29). A különbség nyilvánvaló és tagadhatatlan volt. Jézusnak nem kellett más tanítókra hivatkozva alátámasztania tanítását; szavai önmagukban is súlyosak voltak, mert ő volt az Ige, aki testté lett.
Ez a hatalom Jézus valódi identitását tárta fel. Ő nem csupán egy újabb próféta vagy rabbi volt, aki a Törvényt értelmezte – ő maga volt az isteni Törvényadó, aki eljött, hogy feltárja a Szentírás valódi jelentését és szándékát. Ahogy David Guzik megjegyzi Máté 5-ről szóló kommentárjában, Jézus hatalma abban nyilvánult meg, hogy „belső hatalommal és Isten kinyilatkoztatott Igéjének hatalmával beszélt”.

A hegyi beszéd: a királyság kinyilatkoztatása

A Máté evangéliuma 5–7. fejezetében rögzített hegyi beszéd talán a legátfogóbb és legszisztematikusabb bemutatása Jézus etikai tanításainak. Joggal nevezik Jézus „a királyság kinyilatkoztatásának” – egy manifesztumnak arról, hogy milyen az élet, amikor Jézus uralkodik az emberek szívében.
A hegyi beszéd a boldogságokról szóló részzel kezdődik, amely felforgatja a világi értékeket, és áldást hirdet azoknak, akiket a világ gyengének vagy jelentéktelennek tart: a szegényeknek, a gyászolóknak, a szelídeknek, az igazságra éhezőknek, az irgalmasoknak, a tiszta szívűeknek, a béketeremtőknek és az üldözötteknek. Ahogy Guzik megjegyzi: „Jézus szolgálatának első beszédben az első szava a boldogság/áldott állapot. A bűn megátkozta a földet... De ha hallgatunk rá, Jézus megmutatja nekünk a jobb utat – az áldott utat.”
A „boldog/áldott” szóval lefordított kifejezés olyan boldogságot jelöl, amelynek „titka önmagában rejlik, amely nyugodt, érinthetetlen és önmagában teljes, amely teljesen független az élet minden véletlenétől és változásától”. Ez nem a körülményektől függő felszínes boldogság, hanem az Istennel való kapcsolatban gyökerező mély öröm.
A prédikáció során Jézus többször is szembeállítja tanítását a közkeletű félreértésekkel: „Hallottátok, hogy megmondatott... én azonban mondom nektek”. A farizeusok Isten Törvényét olyan szabályrendszerré redukálták, amelyet külsőleg be lehet tartani, miközben a szív változatlan marad. Jézus a belső átalakulásra szólított fel. Nem a Törvényt szüntette meg, hanem betöltötte azt, feltárva annak valódi szellemi mélységét, és olyan igazságosságot követelve, amely meghaladja a puszta külső megfelelést.
A hegyi beszéd az élet minden területét felöleli: a haragot, a bujaságot, a házasságot, az esküket, a bosszút, az ellenségek iránti szeretetet, az adakozást, az imádkozást, a böjtöt, a materializmust, a szorongást, mások megítélését és a hitben való kitartást. „Egy radikálisan eltérő programot mutat be, mint amit Izrael népe a Messiástól várt. Nem a Messiás uralkodásának politikai vagy anyagi áldásait mutatja be” (Guzik). Ehelyett Jézus uralmának szellemi következményeit fejezi ki az emberi életben.
Fontos, hogy a prédikáció Jézus tanítványaihoz szólt, bár a tömeg is hallotta. Ez a tanítás azoknak szólt, akik elkötelezték magukat Jézus követésére, megmutatva nekik, hogyan éljenek Isten országának polgáraiként. Ugyanakkor a tömegnek is szólt – azoknak a „kerítésen ülőknek”, akik még nem döntöttek Jézus követése mellett –, szembesítve őket a tanítványság radikális követelményeivel.

A tartalom: tanítás példázatokon keresztül

A hegyi beszéd mellett Jézus rendszeresen példázatokon keresztül tanított – földi történeteken keresztül, amelyeknek mennyei jelentése volt. Ezek az egyszerű elbeszélések a parasztokról, a magokról, a kincsekről, a gyöngyökről, a halászhálókról és a háztartás vezetéséről mély spirituális igazságokat tartalmaztak Isten országáról.
A példázatok több célt is szolgáltak. Azoknak, akiknek "füle volt a hallásra", kinyilatkoztatták az igazságot, míg azok elől, akiknek szíve megkeményedett, elrejtették azt. Emlékezetesek voltak, így Jézus tanítása gyökeret vert hallgatói elméjében és szívében. Emellett megkérdőjelezték a feltételezéseket és gondolatébresztőek voltak, arra kényszerítve a hallgatókat, hogy megküzdjenek jelentésükkel.
Jézus így magyarázta tanítványainak: „Nektek adatott megismerni a mennyek országának titkait, nekik azonban nem adatott meg” (Máté 13:11). A példázatok egyfajta ítéletként működtek azok számára, akik nem voltak hajlandók befogadni az országot, ugyanakkor kinyilatkoztatásként is szolgáltak azok számára, akik hittek.

A tanítványok képzése

Jézus tanításának jelentős része a tizenkét apostol képzésére összpontosult, akik az ő mennybemenetele után folytatták volna a küldetését. Ahogy Guzik megjegyzi: „Ezt úgy is tekinthetjük, hogy Jézus a tanítványokat arra az üzenetre tanította, amelyet másoknak akart átadni. Ez az ő üzenete volt, amelyet nekik és rajtuk keresztül kellett továbbadni.”
Jézus tanította őket a tanítványság áráról, figyelmeztetve őket a nehézségekre: „a rókáknak vannak barlangjaik, és a madaraknak fészkeik, de az Emberfiának nincs hová lehajtania fejét” (Lukács 9:58). Nem idealizálta a követését, hanem elmondta nekik az igazságot arról, hogy mit is jelent ez valójában. Tanította őket az alázatosságra, a szolgálószellemre, a hitre, az imádkozásra és az üldöztetés bizonyosságára.
A legfontosabb, hogy tanította őket önmagáról – a Messiásként való identitásáról, a közelgő szenvedéséről és haláláról, valamint feltámadásáról. Bár a Kereszt eseménye előtt nehezen értették meg ezeket a tanításokat, feltámadása és a Szent Szellem eljövetele után ezek a tanítások az apostoli prédikálás és írás alapjává váltak.
Végül, amikor tanított nekik magáról, felfedte az új „szabályt” vagy belső „parancsolatot”, amely innentől örök útmutatójuk lesz. Megnyilvánul majd cselekedeteikben és gyümölcseikben:

Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!
Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást."
Jn 13:34-35

2. Jézus csodatévő szolgálata

A csodák célja

A János evangéliuma így ír: „Sok más dolgot is tett Jézus, amelyekről, ha mindet részletesen leírnák, azt hiszem, a világ sem lenne képes befogadni a megírt könyveket” (János 21:25).
Bár a Biblia 35 konkrét csodát rögzít, amelyet Jézus végzett, ezek csak egy töredékét jelentik csodás cselekedeteinek.
A csodák nem véletlenszerű hatalomgyakorlás vagy puszta irgalmasság megnyilvánulásai voltak (bár az irgalmasság természetesen jelen volt bennük). Konkrét teológiai céljuk is volt: hitelesíteni Jézus messiási identitását és megerősíteni az Isten országáról szóló üzenetét.
Jézus maga is kijelentette: „A cselekedetek, amelyeket teszek, tanúskodnak rólam, arról, hogy az Atya küldött engem” (János 5:36). Amikor Keresztelő János követeket küldött, hogy megkérdezzék, valóban Jézus-e a Messiás, Jézus csodáira mutatott rá bizonyítékként: „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amit hallottatok és láttatok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, és a szegényeknek hirdetik az evangéliumot” (Máté 11:4-5).
Ahogy David Guzik hangsúlyozza: „A csodák a szavakért vannak, nem a szavak a csodákért. Jézus hatalmas tetteket hajt végre, hogy aláhúzza, kiemelje és hangsúlyozza, amit mondott.” A csodák olyan jelek voltak, amelyek magukon túlmutatóan a szellemi valóságra mutattak. Bizonyították, hogy Isten országa Jézus Krisztus személyében betört az emberi történelembe.
Jézus csodáinak célja nem elsősorban a fizikai gyógyítás vagy anyagi ellátás volt, hanem a bűnbánat és a hit. Amikor Jézus elítélte azokat a városokat, ahol a legtöbb csodáját véghezvitte, így szólt: „Jaj neked, Korazin! Jaj neked, Betszaida! Mert ha a benned végzett hatalmas cselekedetek Tíruszban és Szidonban történtek volna, már régen megtértek volna” (Máté 11:21). A csodák célja az volt, hogy az embereket bűnbánatra késztessék, hogy felismerjék, szükségük van egy Megváltóra, és hogy hittel forduljanak Istenhez.

A csodák kategóriái

Jézus csodái bizonyították hatalmát a teremtés minden területén és az emberi szenvedés minden formájában:
Hatalom a természet felett: Jézus lecsendesítette a viharokat, a vízen járt, kenyeret és halat szaporított, és vizet borrá változtatott. Ezek a csodák azt mutatták, hogy maga a Teremtő lépett be teremtésébe. Csak Isten parancsolhatott a szélnek és a hullámoknak, hogy engedelmeskedjenek, mégis „még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki” (Máté 8:27).
Hatalom a betegségek felett: Jézus mindenféle betegséget és bajt meggyógyított – lázat, leprát, bénulást, vérzést, vakságot, süketséget és elszáradt végtagokat. Nincs olyan állapot, amely túl nehéz lenne számára. Ezek a gyógyítások azt mutatták, hogy a bűn átka, amely a betegségeket hozta a világra, Jézusban megfordult.
Hatalom a démonok felett: Jézus egy szóval űzte ki a démonokat, ezzel is bizonyítva abszolút hatalmát a sötétség szellemi birodalma felett. Maguk a démonok is felismerték az ő kilétét, és így kiáltottak: „Mi közöd van hozzánk, Isten Fia? Azért jöttél, hogy még idő előtt kínozz minket?” (Máté 8:29). Ezek az ördögűzések azt mutatták, hogy Isten országa betört Sátán országába, és hogy a megszabadulás mindenki számára elérhető, akit a gonosz elnyomott.
Hatalom a halál felett: Jézus földi szolgálata során három embert támasztott fel a halálból: Jairus lányát, a naini özvegy fiát és Lázárt. Ezek a feltámadások előrevetítették saját feltámadását, és bizonyították, hogy hatalma van az emberiség legnagyobb ellensége, a halál felett.

A csodák mögött rejlő irgalom

Bár a csodák Jézus üzenetének hitelesítésére szolgáltak, soha nem hajtották végre őket hidegen vagy mechanikusan. A csodák Jézus mély irgalmából fakadtak a szenvedő emberiség iránt.
Máté így írja: „Amikor meglátta a sokaságot, megesett rajtuk a szíve, mert zaklatottak és tehetetlenek voltak, mint juhok pásztor nélkül” (Máté 9:36). A „megesett a szíve” kifejezés azt jelenti, hogy valaki legbelül mélyen meghatódik – ez az emberi szenvedésre adott ösztönös, érzelmi reakciót írja le.
David Mathis a „Moved by All Our Sorrows” (Minden fájdalmunk meghatotta) című cikkében így ír:
„Milyen csodálatos, hogy amikor Isten maga veszi fel a mi hús testünket és vérünket, és közöttünk jár a bukott világunkban, akkor az irgalmáról lesz ismert.” Jézus irgalmas volt a tömegekhez, az egyedi szükségletekkel rendelkező egyénekhez, a vakokhoz, a leprásokhoz, a gyászolókhoz és azokhoz, akiknek visszafizethetetlen adósságaik voltak.
Amikor Jézus két vak emberrel találkozott, „Jézus megsajnálta őket, megérintette a szemüket, és azonnal visszanyerték látásukat” (Máté 20:34). Amikor egy leprás közeledett hozzá, „megsajnálta, kinyújtotta a kezét, és megérintette” (Márk 1:41). Amikor meglátott egy özvegyet, akinek egyetlen fia meghalt, „... megesett rajta a szíve, és így szólt hozzá: Ne sírj! Aztán odament, megérintette a koporsót, és a hordozók megálltak. Aztán így szólt: Fiatalember, mondom neked, kelj fel!” (Lukács 7:13-14).
Jézust irgalma arra késztette, hogy megérintse az érinthetetleneket, beszéljen a kirekesztettekkel, meggyógyítsa a reményteleneket és feltámassza a halottakat. Csodái feltárták Isten szívét a szenvedő emberiség iránt – egy szívet, amely fájdalommal teli a mi fájdalmunk miatt, és vágyik arra, hogy helyreállítsa, amit a bűn tönkretett.

A nagyobb gyógyulás: a bűnök megbocsátása

Jézus még csodatévő szolgálatában is megmutatta, hogy a testi gyógyulás, bár csodálatos, nem a legfontosabb szükséglet.
Ahogy a Dávid Guzik megfogalmazza: „A bénának nem a végtagjainak meggyógyulására volt a legnagyobb szüksége, hanem a lelkének megújulására. És ez a megújulás nem a gyógyuláson keresztül történt, hanem azon a tudaton keresztül, hogy bűnei megbocsátattak.” Jézus valami jobbat adott a férfinak, mint a fizikai gyógyulás – lelki újjászületést, békét Istennel és azt a biztosítékot, hogy Isten fiának nevezik.
Jézus meggyógyította a férfi lábait, de csak miután megbocsátotta bűneit, azért, hogy bebizonyítsa, hogy földi hatalmában áll megbocsátani a bűnöket. A fizikai csoda hitelesítette a nagyobb spirituális csodát. Ez a minta Jézus prioritásait mutatja: törődik testünkkel és fizikai szenvedésünkkel, de még jobban törődik lelkünkkel és örök sorsunkkal.