Kimutatni az Atyát

­ "A megtestesülés célja" c. sorozatból

Az Újszövetség céljainak négyszeres kijelentése van:

Célja van ugyanis
· Az Atya kinyilatkoztatásának
· A bűn eltüntetésének;
· Az ördög munkái elpusztításának;
· Valamint az a végső cél, hogy Krisztus újabb eljövetele által létre jöjjön Isten Királysága a világban.

Krisztus összeütközésbe került mindazzal, ami (a földön) ellentétes volt Isten szándékaival az egyéni, társadalmi, nemzeti és fajokat érintő életben. Bizonyos értelemben, amikor ezt kimondtuk, az Ő eljövetelének teljes értelmét deklaráltuk. Az Atyáról szóló kinyilatkoztatása e célok felé irányult. Ennek a folyamatnak a része volt a bűn félre tevése, második eljövetele pedig az ördög összes munkájának teljes és végleges megdöntésére szolgál.

Kimutatni az Atyát

Senki sohasem látta Istent, az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő jelentette őt ki.
Jn. 1:18

Aki engem látott, látta az Atyát.
Jn. 14:9

Ez utóbbi mondat Krisztus saját igazságnyilatkozata, és egyszerűség, magasztosság jellemzi. Mindazon kijelentések között, amelyeket Jézus mondott az Atyával való kapcsolatáról, nincs ennél átfogóbb, inkluzívabb, kimerítőbb.

Jézus és tanítványai utolsó órái teltek éppen. Amíg beszélt velük, ők négyszer is félbeszakították. Fülöp így szólt: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és elég nekünk.” Fülöp közbevágása elsősorban annak volt köszönhető, hogy meggyőződött arról, Krisztus valamilyen módon kapcsolatban van az Atyával. Olyan régóta volt Jézussal, hogy bizonyos értelemben megismerte gondolatmenetét. Fülöp minden valószínűség szerint azt kérte, hogy Jézus ismételjen meg, mutasson meg neki és a tanítványok kis csoportjának olyan csodálatos dolgokat, melyekről népük történelmi múltjában olvastak; Valami olyasmit, mint amikor őseik egyszer felmentek a hegyre és meglátták Istent. Vagy amikor a próféta meglátta az Urat magasan és felemeltetve ülni a trónon, és az Ő dicsősége betöltötte a Templomot; vagy épp amikor Ezékiel Istent tűzben és kerekek között látta, fenségben és dicsőségben.

Nem tudom anélkül olvasni Jézus válaszát erre a kérésre, hogy ne érezném, mennyire szándékosan leválasztotta magát bármiről, ami akár csak megközelítette a méltóságteljes szónokiságot és inkább belecsöppent a barátok közti egyszerű hétköznapi beszédbe, ahogy visszanézett Fülöp arcába, aki – bár kevéssé ismerte Őt – kinyilvánította az emberi szív nagy gyötrelmét, az emberi lélek nagy éhségét {Isten iránt}. Aztán így szólt Jézus: „Oly régen vagyok veled Fülöp és nem ismersz? Aki engem látott, látta az Atyát.”

Ez az állítás pedig beigazolódott az évszázadok múlásával.

Ezért most először azt fogjuk megvizsgálni, mit jelentett Isten eme kinyilatkoztatása az emberi faj számára, másodszor pedig, hogy mit jelentett az egyén számára.

Kijelentés az (emberi) faj számára

Először is, milyen felfogás uralkodott Istenről Krisztus eljövetele előtt? A héber Isten-gondolat alapján hadd tegyem most a "teljes igazságot" egyetlen átfogó kijelentésbe, – ahogy én látom.

A Krisztusi Megtestesülést megelőzően megfigyelhető, hogy az Istennel kapcsolatos igazságot egyre inkább intellektuálisan fogták fel, amihez egyre csökkenő erkölcsi eredmény társult. Lehetetlen azonban anélkül tanulmányozni az Ószövetséget, hogy ne látnánk, amint fokozatosan áttört a ködön egy tisztább fény Istenről.

Isten egységének ténye;
Isten hatalmának ténye;
Isten szentségének ténye;
Isten jótékonyságának ténye;
..ezeket a dolgokat az emberek korokig tartó, hosszú folyamaton keresztül értették meg.

Az Isten iránti növekvő intellektuális felfogás mellett azonban csökkenő erkölcsi eredményt látunk, hiszen lehetetlen úgy olvasni az ókori héber nép történetét, hogy ne észleljük, hogyan váltak egyre rosszabbá és rosszabbá minden erkölcsi kérdésben.

Ábrahám erkölcsi élete sokkal tisztább volt, mint a királyok idejében látjuk. Az élet a királyok korai idejében sokkal tisztább volt, mint azok a körülmények, amelyeket a próféták végül leírtak. Annak arányában és fényében, ahogyan az emberek Istenről alkotott intellektuális felfogása növekedett, egyre elképzelhetetlenebbnek tűnt, hogy Őt érdekli a mindennapi életük.

Az erkölcs eltávolodott a Vele való intim kapcsolattól, mint ami sokkal kevésbé számít.

...

Az apaság sokkal többet jelent, mint azt néha elképzeljük. Mert nem pusztán a gyengédség kifejezése, de egyben a jog és a fegyelem kifejezése is. De az apaság mindenek felett azt jelenti, hogy ha a gyermek eltévedt, az apa mindent elszenved, hogy megmentse és hazahozza. A kinyilatkoztatott vallás birodalmában megjelent az igazság, hogy az egyetlen Isten, a hatalmas, szent, jótékony, ugyanaz az Atya, aki feláldozza magát a gyermek megmentéséért. Ott találta meg az ember az érintkezési pontot, ott a végtelen szeretetben, amely soha nem hagyja magára, soha nem hagyja el. Ez az az igazság, amely a kinyilatkoz­tatott vallásba belépve megmentette azt attól, hogy intellektuálisan értsen, {lebontva az erkölcsi dinamikát}, és ez elindított egy áramlatot, az emberi élet megtisztulásának, a megújulásának, újjászületésének folyamait.

Bárhova is jön Krisztus azok közé, akik nem kaptak direkt kijelentést, mindenekelőtt azért jön, hogy beteljesítse mindazt, ami gondolatukban és tervükben igaz. Ezen felül pedig azért jön, hogy mindazt kijavítsa, ami gondolataikban és tervükben hamis.

Kijelentés a személy számára

Mit látott akkor Fülöp? Milyen kinyilatkoztatásokat kapott az Istenségről ez az ember, aki azt hitte, hogy nem lát és nem ért?  Ragaszkodni fogunk ahhoz, amit a Szentírás elmond erről.

Fülöp története János evangéliumában van megírva.  Fülöpre Máté is hivatkozik, Márk és Lukács is, mint aki az apostolok között van, de más módon sehol. János négy alkalomról mesél, amikor Fülöp Krisztussal együtt látható. Fülöp volt az első ember, akit Jézus elhívott, hogy "kövesse Őt"; nem ő az első ember, aki követte Őt. Volt másik kettő, aki megelőzte Fülöpöt, János tanítása nyomán Krisztust követve. De Fülöp volt az első ember, akinél Krisztus az emberek elhívásának azt a nagyszerű formuláját használta, amely az évszázadok múlásával oly becsessé vált: „Kövess engem”.

Mi történt? "Fülöp megtalálta Nátánaelt, és így szólt hozzá: Megtaláltuk azt, akiről Mózes a törvényben és a próféták írtak." Ez volt az első dolog, amit Fülöp Krisztusban látott saját megvallása szerint: Ő az Aki Mózes és a próféták minden eszményét megtestesítette. Fülöpöt legközelebb a hatodik fejezetben találjuk, amikor a sokaság Krisztus köré gyűlt és éhes volt. Fülöp, aki lehetetlennek tartotta az éhező sokaság táplálását, most lát valakit, akinek rejtélyes módon elegendő erőforrása van az emberi éhség csillapítására.

Fülöp ezután hallgatta Jézust miközben ő páratlan beszédében az anyagi/testi éhségről a szellemi szükségletekre emelte a gondolatot, és kijelentette: „Én vagyok az élet kenyere”. A második látomás tehát, amelyet Fülöp Jézusról látott, a feljegyzés szerint egy látás Róla, tele erőforrásokkal, amikkel képes csillapítani az éhséget, anyagi és szellemi téren egyaránt.

Fülöpöt legközelebb a tizenkettedik fejezetben láthatjuk. A hozzá forduló görögök azt mondták: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp Andrással utat talált Jézushoz, és megkérte őt, hogy fogadja a görögöket. Fülöp a történteken keresztül meglátta, mi történik azáltal, hogy ennek az Embernek bensőséges kapcsolata van az Atyával, és tökéletes harmónia van köztük, nincs konfliktus, nincs vita. Látta továbbá, hogy ennek az Atyával való közösségnek és a tökéletes harmóniának alapján Jézus hangja a szomorúság hangjairól a diadalra változott:

Most folyik a világon az ítélet! Most fogják e világ fejedelmét kivetni. De én is, ha engem felemelnek e földről, mindeneket magamhoz vonok majd.
(Jn 12:31)

Ez volt Fülöp harmadik látomása Jézusról. A látomás, hogy Valaki tökéletesen összhangban cselekszik Istennel, meghajlik a lelkén túláradó bánat alatt, hogy ezáltal véghez vigye az emberiség megváltását.

Most visszatérünk az utolsó jelenethez. Fülöp azt mondta: Mutasd meg nekünk az Atyát, és elég lesz nekünk. Krisztus pedig összeszedve a múlt dolgait Fülöp arcába nézett és így válaszolt: „Oly régóta veled vagyok, és nem ismersz, Fülöp?”

Nem, Philip nem látta ezeket a dolgokat. Ott voltak, hogy lássák őket, és hogy lépésről lépésre Krisztus végtelen munkája beteljesedjen, és a pünkösd dicsősége felvirradjon a világra. Fülöp mindezt látta; látta a dolgok értelmét, amelyeket látott, és amelyeket még soha nem látott; a dolgokat, amelyeket nézett, de soha nem értett.

Rájött, hogy miután látta Jézust, valójában látta az Atyát; hogy amikor Arra nézett, Aki saját személyiségében testesítette meg a Törvény és az igazságosság összes tényét, Az képes volt kielégíteni az emberiség minden éhségét is;

Arra nézett, Akit Istennel való együttműködésben küldtek el, hogy osztozzon az emberiség bánatában, hogy az embereket magához vonzza és megmentse. Látta Istent.

Ez a megnyilvánulás elnyeri az értelem behódolását. A szív szeretetére hivatkozik és az akarat átadását követeli. Itt van a megtestesülés értéke: Isten kinyilatkoztatásaként.

Idézzük fel és szedjük össze most gondolatainkat a konkrét alkalmazás alapján, Fülöp esetében. Gondoljuk át, mit jelent ez számunkra. Igaz-e, hogy ez a megnyilvánulás elnyeri a mi értelmünk behódolását is, hogy a mi szívünk szeretetére apellál és a mi akaratunk átadását kéri?

Akkor hát, ha megtagadjuk Istent Krisztusban, egy lényeges ponton megsértjük saját emberségünket. Ehhez az elutasításhoz ugyanis meg kell sértenünk az értelmet, amelyet megragad a kinyilatkoztatás, vagy össze kell törnünk az érzelmet, amely a kinyilatkoztatás jelenlétében a szívünkben fakad, vagy meg kell tagadnunk akaratunk alávetését a megtestesülés által támasztott követelményeknek.

Adja Isten, hogy inkább az arcába nézzünk, és azt mondjuk: „Uram és Istenem”! Így megtaláljuk nyugalmunkat, és szívünk elégedett lesz. Elegendő lesz, megelégít minket az, ahogy látjuk az Atyát Krisztusban.

{itt olvasható a teljes cikk angolul} 

EN